Unthrifty loveliness

"Unthrifty loveliness, why dost thou spend Upon thy self thy beauty's legacy?"
- Aidric, kelj már fel te lusta féreg. - Kéremszépen, apukám illemtanórán járt azt hiszem. Az eddigi undorító köcsög és büdös buzi megszólítások helyett megleheteősen visszafogott, már-már barátságos ahogy megszólít. Pedig csak pihengettem az ágyikómban. Fél öt. Miért kelt fel mindig ilyenkor? Mert azt hiszi, így nem fogok elkésni?
- Már fent vagyok, csak öltözök. - Kiabáltam le neki a lehető legkedvesebb hangnemben.
- Ma is buzi leszel, vagy végre felvállalod, hogy transzi vagy? - Érdeklődött udvariasan. Hogy imádom, hogy ennyire kedves és szerető apám van. Isten egy ribanc, hogy megölte anyámat. Nem érdemlek ilyen sorsot, legalábbis szerintem.
- Látom a segged még mindig azt hiszi, hogy a fejed. - Vágtam vissza, de rögtön meg is bántam. Akkor másszunk ki az ablakon, és jöjjünk haza késő este. Hallottam apám dühödt lépteit, ahogy megindult a szobám felé. Recsegett haragos léptei alatt a deszka. Ameddigre feltépte az ajtóm én már az utcán sétálgattam vidáman énekelgetve egy dalt az öngyilkosságról. Nagyon hangulatos volt. Benyúltam a farzsebembe és... Ó a francba. Hol a cigim? Jézusom, túl kell éljek egy teljes napot nikotin nélkül. Akkor jutott eszembe, hogy nem rajongok a hosszabb élet gondolatáért. Sőt, legszívesebben ott és akkor egy kamion elé vetettem volna magam, ha lett volna. De reggel ötkor csak sokat fogyasztó iszonyatosan büdös motorok vannak. Az pedig nem kell. Akkor betérek egy boltba, ahol mindenféle önpusztításra alkalmas dolgot lehet kapni. A vegyesbolt. Minden bandás keménygyerek és öregasszony gyüjtőhelye. Na meg az enyém. Előkészítettem a személyimet, és beléptem. Vettem egy doboz cigit, és egy üveg Whiskey-t. A hölgy régi ismerősként üdvözölt és megjegyezte, hogy jobb lenne, ha ilyenkor aludna egy ilyen jóképű fiatalember, mint én. Hahh, jóképű. De inkább hittem neki, majd amikor megjegyezte, hogy egyre mélyebb a hangom, és szokjak le a dohányzásról, elmosolyodtam, és csak annyit mondtam: "Ne aggódjon..." Elmentem a kultikus öngyilkossági helyre, ahonnét sok ember lelke szállt már fel a habok közül. Volt a város szélén egy hatalmas szikla, ahova mindig kiszoktam ülni, és hallgatni ahogy a hullámok nekicsapódnak a köveknek. Mint az életem. Támad az ár, kicsit lemorzsol belőlem, de úgy néz ki egyben vagyok. Majd hosszú idő után önmagam árnyékaként az utolsó porszemeket is elhordja a víz. És senki nem fog rám emlékezni. Aznap is csábítónak tűnt leengedni magam. De az Ő emlékébe kapaskodtam, arra gondoltam, amikor egymáshoz értünk, akár véletlenül is. Amikor órákat töltöttünk együtt. Pedig ő nem olyan, mint én. Legalábbis mindig ezt mondta. Aztán egy végzetes napon minden megfordult. Nem bírtam tovább és megcsókoltam. Ő visszacsókolt, nem tolt el, hosszú ideig egymáséi voltunk. Aztán ellökött magától, amint visszatért a földre. Kiabált velem, hogy ő már elmondta, hogy "nem buzi" és csak haverok vagyunk. De miért csókolt vissza? Már nem tudom meg, ugyanis elköltözött és lassan két éve nem beszéltünk. Csak egy pár gyűlölködő SMS-re méltatott,meg hogy ne zaklassam és legjobb lesz, ha leszállok róla és keresek egy hozzám hasonlót. Én próbálkoztam, de nem találtam. Elővettem a telefonom. Nézegettem a képeket és az SMS-eket. Egy könncsepp gördült le a szememen. Mindig kérdezték, hogy hiányzik-e. Én válltig állítottam, hogy nem. De igen, kurvára hiányzik. Egyre vonzóbbnak tűnt a víz. Szinte húzott maga felé. Sok szépet ígért, boldogságot és ennek az egész nonszensz idiotizmusnak a végét. Az örvény talán hamar elkapna és a szikláknak vetne és akkor mindennek vége lenne, mint egy álom, amiből az ijedtség miatt ébredek, majd vissza is alszok. De innen nem kelnék fel. Elővettem a cigimet és rágyújtottam. Meghúztam a Whiskeyt. Igen, a víz csak rám vár. Előtte azopnban kieresztek mindent. Felálltam a szikla szélére és telitorokból üvöltöttem, hogy:
- DANIEL, SZERETLEK.
Úgy néztem ki, mint egy befüvezett elefánt, aki azt hiszi, hogy meghallják a hangját a vadászok. Akik talán szívnának vele és nem akarnák lelőni. Vártam a választ, ami nem jött. Meghúztam a Whsikeyt, és elszédültem. De megráztam magam és hátráltam. Nem. Nem így fogok emghalni. Én fogok végezni magammal, nem leszédülök egy szikláról. A sorsot felülírom. Kiabáltam mégegyszer. Jól esett. De egyre nőtt bennem a vágy, hogy ugorjak. Kiabáltam, üvöltöttem, sírtam. Aztán eldőltem. Már majdnem zuhantam, amikor hirtelen megragadott két erős kéz és egy ismerős illatot éreztem. A hang is ismerős volt. De nem tudtam honnan, csak azt, hogy jó volt hallani. Azonban eldőltem.
- RIIIIIIIIIIIIIIIIIC...
Ennyit hallottam, a többire már nem emlékezhetek, ugyanis bevertem a fejem a sziklába. Éreztem, hogy elered a vérem, és egy szúrást. Amire még emlékszem az a pillanat volt, amikor rájöttem, hogy nem haltam meg. Vonaglottam, valami belülről égetett, de ez még nem volt a vég. Ordítottam és olyan volt, mintha égnék, de nem jött a megváltás. De úgy gondoltam kibírom, a fájdalom is enyhült. Aztán teljesen eltűnt. De megmozdult a kezem. Akaratlanul is kinyitottam a szemem, de azonnal visszacsuktam. Nem, nem haltam meg. Hogy lehetek ilyen elcseszett, hogy egy ilyet túlélek? És miért nem fáj semmim? És miért éreztem Dan szagát? Miért nem voltam részeg? Lassan legalább két órája nem dohányoztam és nem éreztem semmit. Ez nem tetszett. Nagyon nem. Valaki fölém hajolt és megcsókolt. Aztán lágyan a nyakamba csókolt, megsimogatva az egyetlen helyet, ahol még ott volt a fájdalom. Megkönnyebbülten sóhajtott.
- Túlélted. - Hallottam kristálytisztán Daniel hangját. Kénytelen voltam felkelni. Nem haltam meg, nem történt semmi. Danielt láttam, ahogy a szirt szélén ül és bűnbánó arccal mered a végtelenbe. Már lemenőben volt a nap. Nem voltam suliban. Azt hiszem jobb, ha mostanában nem megyek haza. Naplemente és a szerelmem álomképe. Álmodom, vagy mégis meghaltam és ez a mennyország. Csak néztem a hátát, és azon gondolkodtam, megszólítsam-e. Végül az igen mellett döntöttem és elkezdtem futni felé. Hihetetlen sebességgel futottam, pár pillanat alatt ott voltam. Nem értettem a dolgot, de féltem, hogy szerett álomképem elillan, így odaültem mellé, rám emelte tekintetét, ami égetett mint a tűz és fénylett, mint a rubin. A meglepettségtől csak annyir bírtam kinyögni, hogy "sajnálom". Ő azonban lefogott és megcsókolt. Soha nem volt még részem ilyen katarzisban. Átadtam magam az érzésnek és nem is tudtam mit csinálok. Naplementében csókolózok fél-életem szerelmével. Ennél nem is lehetne semmi tökéletesebb.